Na, ilyen a jó könyv. Bizonyára nekem kéne jobb kritikusként a rossz könyvekről is sokat mondani, de nem. Úgy tűnik, egy jobb könyv jobb alapanyag a kritikához. Ez elég paradox.
Paradox, ahogyan a könyv maga is. Tele egymásba nyíló ajtókkal-ablakokkal. Annyi minden jutott közben eszembe, amit le akartam írni róla.
Kezdjük talán a címmel. Nem azért, mert ez most egy irodalom órára készülő esszé, hanem azért, mert amikor rá akartam a filmverzióra keresni, azt írtam be, hogy "The clocks", és nem értettem elsőre, miért nem találom, ami nekem kell, majd rákeresvén Meryl Streep nevére jöttem rá, hogy ez bizony "The hours", ami az angolból gyengébbek kedvéért az időbeli órára értendő, azaz hatvan percre. No, így sokkal megragadhatóbb volt a motívum, és véletlenül se gondolja senki, hogy az elbeszélő az idő könyörtelen múlásáról akart nekünk igét terjeszteni, ó, nem! Egy teljesen új értelembe helyezi az idő fogalmát, amit már annyi írótól-költőtől (vagy akár festőtől), annyiféle értelmében érzékelhettük, akik próbálták az időt, mint körülírandó fogalmat, mint vesztegetésre nem alkalmas dolgot beállítani, míg Cunningham állt, és a keblére ölelte az időt, mint egy dunyhát, úgy húzta puhán magára.
Aztán ezek az egymásba nyíló jelenségek. Sosem gondoltam volna, hogy egy önmagában ennyire eseménytelen regény ennyire el tud ragadni, épp most, amikor annyira vágyom egy fordulatos történetre. De sikerült, mert minden gondolatba bele tudtam kapaszkodni, mint egy indába, ami továbbhajtott a következő gondolat felé, s mire észbe kaptam már a könyv felénél tartottam. Eszméletlenül tetszett, ahogyan a szálak nem úgy kapcsolódnak egymásba, ahogyan az ember várná, de mégis (igen, ilyen mondatokkal van tele a könyv is, ahogy fentebb említettem, önmaga paradox, mégis minden ilyen állítása megcáfolhatatlan). Mert előbb-utóbb ott tartottam, hogy nem is figyelem, miként fogják meg egymás kezét - persze képletesen - a szereplők, a szereplők sorsai, a motívumok (erre még visszatérek!), és bár végül összekapcsolódnak, nem erre került a hangsúly. Igazából fogalmam sincs, mire igen, mert annyi minden kimondhatatlant adott át. (Fantasztikusan izgalmas például, ahogyan az egyik nő írja a múltban a jövőben élő nő életének regényét.)
A motívumokról. Az időt már említettem, de ott van a sárga rózsa, a köntös, a séta, a csókok, a könyvek és az olvasás. Nem óhajtok ezekbe jelentést magyarázni, ahogyan azt pedig nem gondolom, hogy ezek pusztán a szálak közti kapcsolatot óhajtották jelképezni. Mindegyik mondott számomra valamit, ám eszembe sem jut ezt mások szájába rágni. Ezeken kívül egyébként újraolvasáskor (ami részemről biztosan lesz) biztosan találok majd még. Vannak érzelmi motívumok is, pl. a menekülési vágy, de ezeket annyira az ember sajátjának tulajdonítja, hogy képtelenség a maga komoly értelmével együtt is komolyan venni. (Értem ezt úgy, hogy... Nem magyarázom meg. :D)
Valahogyan a regény első harmadáig meg voltam győződve arról, hogy ennek a regénynek a szerzője nő. Aztán konstatáltam az ellenkezőjét, onnantól kezdve pedig - kiindulva a regényben tett elég konkrét utalásokból - biztosra vettem, hogy meleg. Nem mintha ennek bármi jelentősége lenne, ő maga sem ad ennek különösebb hangsúlyt a könyvében, habár majd' minden sorából izzik a dolog, mégis nagyon bejött nekem, ahogyan szintén nem óhajt a homoszexualitás mellett kampányolni. Ugyanolyan tulajdonságaként jeleníti meg a szereplőknek, mint ahogy más azt írja le, milyen színű a szeme, milyen a járása.
A költőisége magával ragadó. Nem nyáltól csöpögő, agyvízfelnyomóan okoskodó, ömlengő líraiságra kell itt gondolni, hanem arra, ahogyan az élet apró részleteit is úgy írja meg, mintha a világ legcsodásabb alkotóeleme lenne (amivel személy szerint én egyet kell, értsek). Mert fontos leírni, milyen szemétkupac volt az utcán, milyen rojtok lógnak ki egy anyagból vagy azt, milyen szobrocskák állnak egy szobában. ... és nem untam! Érdekelt! Mert úgy éreztem magam, mintha felvettem volna egy olyan speciális szemüveget, amelynek révén úgy és azt a világot látom, mint valaki, aki tőlem rettenetesen messze van. Különlegesnek éreztem magamat. (Egyébként újabb, nagyobb volumenű paradoxon: az apró dolgok, milyen hangsúlyosak, a nagyobb figyelmet kívánóak pedig mennyire nem. Törékeny egyensúlyt hoz ezzel létre, amit nem is tör meg egyáltalán.)
Azt hiszem, még órákig (haha, nem volt szándékos) tudnék írni erről, és mégis, elakadtak a szavaim, mert helyette a gondolatok kavarognak még a fejemben. Irodalom fakultációs tanárnőm mondta a gimnáziumban egyszer, hogy bizony a világot képtelenség pontosan olyannak bemutatni egy alkotásban (legyen szó bármilyen művészeti ágról), mint amilyen. Nos, Michael Cunningham volt az, aki elhitette velem, hogy mégis. 10/10*
Ajánlás://
Korosztály: Mindenki, aki elég érettnek, késznek érzi magát egy lelki témájú könyvhöz - Miért? Mert lehetsz 14 évesen is kész rá, de lehet, hogy épp 50 évesen most nem tudnád befogadni.
Alkalom: Bárhol, egy forró tea pedig kitűnő kísérő mellé - Miért? Mert pillanatok alatt vissza lehet kerülni a világába, csak rövid alkalmakkor megvan a veszélye, hogy akaratunkon kívül félbe kell szakítanunk.
Saját/könyvtár: Saját - Miért? Én most könyvtárból nehezen szereztem meg, de egyébként is muszáj szereznem egy saját példányt. Úgy érzem, amikor ez megtörténik, épp akkor lesz az ideje egy újraolvasásnak.
*Ha lehetne, tíz fölé adnék.
U.i.: Külön jutalom a fordításért a Szürke ötven árnyalatával magát rossz hírbe verő Tótisz Andrásnak. Bár annak idején a csúfolódó nyelvek oldalán álltam én is a sajtónak, a vele készült interjúnak köszönhetően, de hálás vagyok, hogy a "Boldogultakról jót vagy semmit." mondatból átpártolhattam vele kapcsolatban a "jót" oldalra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése