Sziasztok!
Mivel a következő olvasmányra már egy ideje vártok, és még fogtok is valószínűleg, ezért írom ezt a bejegyzést. Amúgy is szerettem volna leírni a gondolataimat.
Egyik régi, kedves ismerősöm, merem mondani, barátnőm hívott meg a Fiatal Írók Szövetsége idei táborának eseményére facebookon. Nagyon boldog voltam, rögtön lecsaptam a lehetőségre, és utólag mondhatom: nem bántam meg. Habár utálok utazni (nem világot látni, csak az utazást nem szeretem), megérte az összesen kb. 3 és fél óra út (Szeged-Budapest, Budapest-Visegrád).
Aki még nem tudná, írni szeretnék. Úgy értem, már most is írok, de nem csak az asztalfióknak tervezem ezt tenni egész életemben, ha értitek, mire gondolok. :)
Egészen pontosan 2010-ben írtam meg első olyan novellámat, amelyikre azt mondom, hogy megtettem az első komolyabb lépést. Előtte is írogattam már ugyanis, de ekkor jött el valami fordulópont, ami - friss rádöbbenésem tudatosította - egészen 2012-ig tartott, amikor egy tragédia ért. Akkor valahogy megállt bennem valami, s bár azóta is írtam néhány skiccet, mind a termékenység erőteljesen csökkent, mind az a felszabadító érzés, amit íráskor éreztem előtte. Így az írásaim színvonala is megrekedt abban az állapotában, amelyben 15 éves koromban alkottam, és nem fejlődött semerre.
Igen, erre a tábor ébresztett rá. Ezért mondom, mennyire fontos tapasztalat volt számomra, hiszen amellett, hogy rettentő értékes embereket ismerhettem meg, és köthettem velük barátságot, amellett önmagammal kapcsolatban is rájöttem a fentiekre és ahhoz hasonló dolgokra.
A táborban öt műhely működött: két líra, két próza, egy kritika. Ezek közül én az egyik próza csoportban tevékenykedtem. Utólagos cikkeket/interjúkat olvastam/hallgattam, és ehhez kapcsolódóan szeretném elmondani, hogy igen, engem is személy szerint a műhely érdekelt a legjobban, és nem ültem ott több délutáni előadáson sem, mert éppen írtam (nem, nem csak házi feladatot), esetleg elbeszélgettem valakivel az időt, de szeretném megcáfolni azt az állítást, miszerint mi, fiatalok azt gondoljuk, az íráshoz nem kell olvasni. Vagy egyáltalán, hogy nem olvasunk. (Azt gondolom, 19 évesen beletartozom abba a körbe, amely ezt a vádat kapta.)
Hobbim az olvasás, amint azt a blogom is mutatja, a legszélesebb körben, magyar-külföldi, kortárs-klasszikus egyaránt megtalálható az olvasmányaim között, és úgy gondolom, 19 éves létemre elég változatos olvasmánylistát mutathatok fel. Ugyanez igaz azokra az emberekre, velem egyidősekre (+/- 1-2 év), akikre az állítás, miszerint nem olvasnak a fiatalok igaz lehet, akikkel beszélgettem, ismerkedtem. Ugyanis a téma az esetek túlnyomó többségében a könyvek, az irodalom volt, és csak úgy dobáltuk néha egymásnak, hogy:
- Ezt olvastad?
- Igen, és te azt?
- Jaj, azt nem, de amazt igen. Hát, te?
Bocsánat, amiért kissé hevesen reagálok, de őszintén sajnálom, ha ilyennek láttak minket egyesek. (Egészen pontosan kifejezetten rosszul esett, hogy még csak a "tisztelet a kivételnek" kifejezés sem hangzott el, vagy bármi, ami arra utalna: tudják, hogy van kivétel.)
Aki követi a blogomat tudja, hogy először szoktam a negatív dolgokat említeni, hogy pozitívan záruljanak a bejegyzések.
A műhelyek tehát nagyon hasznosak voltak, a társaság jó, sok olyan dolgot hallottam, amely akár engem érintett, akár nem, tanított valamit, és jó volt a műhelyem tagjaival együtt dolgozni.
A délutáni-esti programok, amelyeken ott voltam tetszettek, érdekesek voltak, azokból is tudtam tanulni. Legkedvesebb ennek ellenére számomra a felolvasószínház volt. A megteremtett hangulat, maga a darab, a színészek olyan hatást váltottak ki belőlem, amilyet még nem tapasztaltam. Jó értelemben! Ezen kívül a felolvasásokat is nagyon élveztem! Szó szerint csillogó szemmel, áhítattal hallgattam ilyenkor, rá voltam hangolódva teljes szívemmel.
Az egyéb élményeimről most nem szeretnék beszámolni, mert egyrészt nem illenek a blog témájába, másrészt van olyan fórum, ahol már rögzítettem őket magamnak, és a legtöbb Olvasóm számára úgysem lenne élmény.
Ezért tehát csak köszönetet mondok azoknak, akik ezeket a napokat megtöltötték vidámsággal, beszélgetéssel nekem, amelyek kulcsszavakkal kifejezhetőek, és azok a szavak visszaidéznek rögtön mindent: felejthetetlen napokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése